Közel tucatnyi, cápatámadáson átesett, többségében súlyosan sérült áldozat küzd a tengeri ragadozók fokozottabb védelméért.

 

 

"A cápatámadások túlélői a cápák védelmében" feliratú pólóban lobbizó csoport az amerikai törvényhozásnál azt szeretné elérni, hogy az uszonyaik miatt vadászott állatok a jövőben nagyobb védelmet kapjanak. Az Ázsiában különleges csemegének számító cápauszony iránti növekvő kereslet számos cápafajt sodort a kihalás szélére.

 

Az Egyesült Államokhoz tartozó vizeken korábban is tilos volt a cápavadászat, de a törvényt eddig nem tartatták be elég szigorúan - mondta Chuck Anderson, aki egy cápatámadásban a karját vesztette el. A támogatók a joghézagokat szeretnék betömni. A vadászati tilalom mellett az amerikai hajóknak cápauszonyokat sem szabadna szállítaniuk, valamint lehetőséget keresnek arra, hogy az Egyesült Államok figyelmeztethesse a tilalmat be nem tartó országokat.

 

A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) múlt hónapban kiadott jelentése szerint a cápafajok harmada örökre eltűnhet. Olyan fajokat fenyeget a kihalás, mint a nagy pörölycápa (Sphyrna mokarran), a nagy fehércápa (Carcharodon carcharias), vagy a kékcápa (Prionace glauca).

 

 

Cápaenciklopédia:

 

A tigriscápa

 

Tudtad, hogy tigriscápa Magyarországon is élt, vagy hogy akár a teknőspáncélt is szétharapja? Ismerjük meg közelebbről ezt a csodálatos ragadozót.

 

 

 

Rendszertani helyzete, származása

 

A tigriscápa (Galeocerdo cuvier, Peron & Le Sueur, 1822) a cápafélék legnagyobb rendjébe, a kékcápa-alakúak rendjébe (Carcharhiniformes) sorolható. A ma ismert, mintegy 390 cápa-faj valamivel több mint 50 százaléka, összesen 198 faj tartozik a kékcápák e rendszertani egységébe.

A renden belüli legnépesebb családhoz, a kékcápafélék (Carcharhinidae) csoportjához 49 faj tartozik, közöttük a tigriscápa is. A kékcápafélék az újidei cápák (Euselachii) viszonylag új csoportját alkotják. Első képviselőik hozzávetőleg 50 millió évvel ezelőtt, az alsó eocén időszakban jelentek meg. A Galeocerdo nemzetség az eocén végén, mintegy 40 millió évvel ez-előtt alakult ki. Érdemes megjegyezni, hogy Magyarország földtörténetében a Kárpát-medencét utoljára borító, korallzátonyokkal ékesített szubtrópusi Bádeni-tengerben viszonylag gyakoriak voltak az ősi tigriscápák. A mai tigriscápához nagyon hasonló Galeocerdo aduncus fosszilis fogmaradványai nagyobb számban kerültek elő Fertőrákos, Mátraszöllős, Kazár, vagy a Pécs melletti Danic-puszta 16-13 millió éves középső miocén rétegeiből.

 

 

 

A tigriscápa biológiája, anatómiai sajátosságai

 

A tigriscápa a kékcápa-félék családjának a legnagyobb testű képviselője. A kifejlett nőstény egyedek átlagos testhossza 250-550 centiméter, a kisebb hímek mérete 230-370 centiméter körüli. A legnagyobb ismert példány, egy idős nőstény testhossza elérte a 740 centimétert! Testsúlyuk 300-700 kg közötti a mérettől és életkortól függően.

Testfelépítése torpedószerű, egyedi ismertetőjegyük a lapos és széles nagyméretű fej. Az orr, vagy tudományos nevén a rosztrum -a családhoz tartozó más fajoktól eltérően- nem hegyes, hanem lekerekített trapéz formájú. Az első hátúszó közepes méretű, lapos háromszög alakú.

A második hátúszó kicsi. A faroknyél igen hosszú, a farokúszó jól fejlett és erősen asszimetrikus (heterocerk). A farokúszó felső lebenye igen hosszú, az alsó lebeny rövid. A mellúszók keskenyek, sarló alakúak. A has alatti úszók párosak, kisméretűek. A faj egyedi jellegzetessége amelyről a nevét is kapta, a dorzális testtájat borító csíkos mintázat. A juvenil, fiatal példányokon a mintázat inkább még pöttyös, a kifejlett egyedeken alakul át csak csíkok tömegévé. Az idős példányokon a csíkok elhalványodnak. Ami a tigriscápa "tekintetének" sajátos jellegét adja, az a sötét retinájú szemeket körkörösen övező, fehér színű pislogóhártya. Harapáskor a hártya teljesen beborítja a szemet, védve azt az esetleges sérülésektől. Szintén faj specifikus a tigriscápa fogazata. A fogak mérete és alakja mind a felső, mind pedig az alsó álkapcsokban hasonló. (A kékcápa-féléknél a felső és az alsó álkapocs fogazata általában különbözik egymástól.)

A lapos, kakastaréj formájú és erősen csipkézett, alacsony koronával rendelkező fogak úgy működnek, mint a konzervnyitó. A tigriscápa az alsó és a felső álkapcsát képes vízszintes irányban is mozgatni. Ennek a mechanizmusnak köszönhetően a legerősebb teknőspáncélt pillanatok alatt szétfűrészeli. E sajátos harapási technikának tudható be az is, hogy a tigriscápa támadás okozhatja a legsúlyosabb potenciális sérülést az embernek.

 

A tigriscápa a legtermékenyebb cápafajok közés tartozik. A nőstények 9 havi vemhességi idő után 10-82 újszülöttet hoznak a világra. Az ivadékok születéskori méret 60-80 centiméter. A tigriscápa az egyedüli olyan kékcápaféle, amelynél a belső megtermékenyülés az uteruson kívül történik.

 

A tigriscápa éjszaka aktív ún. nokturnális cápafaj. Napközben általában nagyobb, 50-100 méter közötti mélységekbe húzódik. Ezzel az életmódbeli szokásával függ össze, hogy a búvárok csak alkalmanként találkozhatnak vele annak ellenére, hogy az élőhelyein egyáltalán nem tekinthető ritka fajnak. Napnyugta környékén és éjszaka az egészen sekély, néhány méteres parti vizekbe is kimerészkedik. Az egyik legszélesebb prédálási skálával rendelkező cápafaj. Úgyszólván mindent elfogyaszt, ami kisebb és gyengébb nála. Nem válogatós, zsákmányállatai között megtaláljuk a tarisznyarákot, a langusztát, a tintahalat és a nyolckarú polipot ugyanúgy, mint a kisebb és méretes csontoshalakat, rájákat, más cápafajokat, kis testű ceteket, és a szárazföldről a tengerbe sodródott elhullott állatok tetemeit. Azon ritka cápafajok közé sorolható amelyek -bizonyos feltételek mellett- magát az embert is potenciális zsákmánynak tekintik.

 

Magányosan élő faj, csak szaporodáskor és zsákmányolási illetve etetési szituációban alkot kisebb alkalmi kongregációkat. A tiszta átlátszó vizekben ugyanúgy előfordul, mint a folyótorkolatok hordalékos, zavaros vizeiben. A felszíntől maximum 300 méteres mélységig hatol le.

 

Elterjedtsége, etológiai jellemzői, veszélyességi fokozata

 

A tigriscápa világszerte elterjedt a meleg trópusi, szubtrópusi tengerekben. Népesebb populációik ismertek a nyugat-atlanti térségben a Karib-tengeren, a Bahamákon, és délen a brazil partvidék mentén. A Golf-áramlat jóvoltából északon egészen New Jersey-ig felhatol. Gyakori faj a Vörös-tengeren is, ahol a Sínai-félszigetig mindenütt előfordulhat. Az Indiai-óceán trópusi térségében, valamint a Csendes-óceánon a Fülöp-szigetektől Hawaii-ig, délen pedig az ausztrál nagy korallgáttól Francia-polinéziáig tekinthetjük elterjedtnek. Általában lassan , komótosan úszik, majd hirtelen, rapid módon csap le a kiszemelt zsákmányára. Azon kevés cápafaj egyike, amelynél az agresszív szándéknak nincs semmilyen jól azonosítható előjele. Emiatt az "alattomos" viselkedési szokása miatt igen óvatosan célszerű viselkednünk vele szemben a tigriscápás merüléseken.

 

Az emberre potenciálisan az egyik legveszedelmesebb cápafaj. A támadási statisztikákban a nagy fehércápa után a második legveszélyesebb cápafajként van nyilvántartva. A tigriscápa támadások mortalitási aránya, azaz a halálos kimenetelű agressziók számaránya magasabb, mint a nagy fehércápáé. Ez annak tudható be, hogy amíg a nagy fehér támadások többsége a szakirodalomban a "bump and bit" típusú, prédatévesztő, és jellemzően csak egy harapással együtt járó támadási típusba tartozik, addig a tigriscápa támadások a legsúlyosabb, az ún. "snack" típusú agressziókhoz sorolhatók. Ez utóbbi támadási fajtát a sorozat harapások, és a marcangolás jellemzi. (A 2009-es év első, halálos kimenetelű balesete, amely január 18-án, a dél-afrikai East-London közelében történt, szintén a tigriscápa rovására írható.)

 

Merülőhelyek:

 

Amerikai Egyesült Államok

Hawaii-szigetek, Midway-atoll Szezon: július-augusztus

 

Mozambik

Cabo San Sebastiano, Bazaruto Archipelago Szezon: november-április

 

Tanzánia

Pemba Island, Mtangani Reef Szezon: október-március

 

Dél-Afrikai Köztársaság

Kwazulu Natal, Aliwal Shoal Szezon: február-május

Kwazulu Natal, Protea Banks Szezon: február-május

 

Ausztrália

Queensland, Raine Island, Shark City Szezon: november-december

New South Wales, Jervis-Bay Szezon: december-február

 

Francia Polinézia

Rangiroa-atoll, Avatonu Pass, Tiputa Pass Szezon: szeptember-november

 

 

 

Citromcápa

 

 

Eredete, rendszertani helyzete

 

A citromcápa (Negaprion brevirostris, Poey, 1868) a kékcápa-alakúak rendjébe (Carcharhiniformes), és ezen belül a 49 fajt magában foglaló kékcápa-félék családjába (Carcharhinidae) tartozik. A Carcharhinidae családba, a domináns, 46 fajt alkotó Carcharhinus nemzetségen kívül további két genust, a mindössze egyetlen fajból álló Triaenodon, és a citromcápát is magában foglaló Negaprion nemzetséget soroljuk. A Negaprion nemzetségbe még egy faj tartozik, amely a citromcápa élettereitől elkülönült indo-pacifikus fauna provinciában honos sarlóuszonyú citromcápa (Negaprion acutidens, Ruppell, 1837). A Carcharhinidae család a modern cápák csoportjában (Neoselachii) viszonylag "új" csoportnak számít, mármint a cápa-alakúak közel 350 millió éves törzsfejlődési periódusának idejéhez képest. A Carcharhinidae család evolúciója a korai harmadidőszakban, nagyjából 50 millió évvel ezelőtt kezdődött el.

 

A citromcápa biológiája, anatómiai jellemzői

 

A citromcápa a közepes-nagytestű cápafajok közé sorolható. A kifejlett hím egyedek testhossza 1,8-2,2 méter közötti, a nőstények testhossza elérheti akár a 3 métert is. A legnagyobb ismert példány 3,4 méter hosszú volt. A citromcápa teste masszív, megnyúlt, torpedó formájú. A száj félkörösen ívelt, és a szem mögé nyúlik. A rosztrum tompa és lekerekített végű. Az orrnyílásokat kicsi lebenyek takarják. Az öt-öt kopoltyúrés a fejtől viszonylag távolabb, közvetlenül a mellúszók előtt található. A szemek aránylag kicsinyek, a retina világossárga színű. A jól fejlett mellúszók külső íve sokkal inkább hajlított, mint a belső élek szegélye. Ami -többek között- igen könnyen felismerhetővé teszi ezt a fajt, az a hátúszók egymáshoz viszonyított mérete és elhelyezkedésük. Az első és a második háromszög alakú hátúszó mérete közel egyforma, amely tulajdonság a Carcharhinidae családon belül egyedül csak a Negaprion nemzetséghez tartozó két faj jellemzője. Ez a hátúszó elrendezés a cápák világán belül a citromcápával közvetlen rokonságban nem álló homoki tigriscápára (Carcharias taurus, Rafinesque, 1810) jellemző még. Az első hátúszó a mellúszók és a páros has alatti úszók között található. Az igen nagy második hátúszó pedig pont a páratlan farok alatti úszó felett helyezkedik el. Mind a has alatti, mind pedig a farok alatti úszó jól fejlett, amely szintén csak a citromcápákra jellemző, a kékcápa-félék családján belül. A farokúszó erőteljesen aszimmetrikus (heterocerk), a felső lebeny hosszú, és majdnem derékszöget zár be az alsó lebeny külső élével. A citromcápa további sajátossága a faj nevére is utaló testszín. Az állatot a világos okkersárga szín jellemzi, a hasi oldal fehér színű.

 

A citromcápa csak igen lassan, körülbelül tizenöt éves korára válik ivaréretté. A vemhes nőstények gesztációs periódusa 12 hónap. Általában 8-12 ivadéknak adnak életet, az ivadékok születéskori testhossza 60-70 centiméter. A nőstény körültekintően jár el a védtelen újszülöttek világrahozatalában. A szülés helyszínéül sekély, védett öblöket, gyakran mangrovés partokat választ ki, ahol az ivadékok megszületésük után képesek azonnal elrejtőzni a nagyobb ragadozók elől. A fiatal citromcápák életük egy-két évét születésük helyszínének közvetlen közelében, a szakirodalomban csak "playground"-nak nevezett területen töltik el. A citromcápa igen jól tolerálja a tengervíz sótartalmának ingadozását, megél a csökkent sós, ún. brakk vizekben is. Másik különleges tulajdonsága, hogy képes elviselni az oxigénben rendkívül szegény vizeket. Időnként beúszik a kiédesedett vizű folyótorkolatokba, és a mangrove mocsarakba.

 

Táplálékrendje változatos. Nokturnális faj, elsősorban éjszaka prédál. Napnyugta és napfelkelte idején a legaktívabb. Csontoshalakat, puhatestűeket és languszta-féléket zsákmányol. Kifejezetten sekélyvízi faj, élőhelyein előszeretettel tartózkodik a partközeli, néhány méter mély vizekben. Előnyben részesíti a lagúnákat és a sekélyvízi zátonyok körüli homokos, tengerifüves aljzatot. Legfeljebb 90 méteres mélységig hatol le. Napközben gyakran lustán heverészik a sekély, homokos aljzaton. Mivel kevés oxigénnel is beéri, a szája ritmikus mozgatásával pumpálja át a vizet a széttárt kopoltyúréseken. Az így "sziesztázó" citromcápát gyakran meglátogatják kisebb ajakoshal-félék (Labridae), amelyek ilyenkor a nyugodtan heverésző cápát megszabadítják a parazitáitól. Időszakosan migrál, a nyári hónapokban a magasabb szélességi körök mentén is előfordul, például az észak-amerikai partvidéken egészen New Jersey-ig felhatol.

 

Elterjedtsége, etológiai jellemzői, veszélyességi fokozata

 

Trópusi és szubtrópusi égövben honos faj. A citromcápáknak földrajzilag három jelentősebb populációja ismert. A legnagyobb populáció a trópusi nyugat-atlanti vizekből, a Karib-tenger, Florida, és a Bahama-szigetek térségéből ismert. Délen Brazíliáig terjedt el. A második populációjuk -lényegesen kisebb egyedszámban-, a nyugat-afrikai térségben, főként a Guineai-öböl, illetve Elefántcsontpart vizeiben található. A harmadik populáció Közép-Amerika csendes-óceáni partvidékéről, Costa Rica és Honduras térségéből ismert. Az indo-pacifikus térségből hiányzik. Viselkedéstani szempontból a citromcápára vonatkozó legátfogóbb megfigyelési adatokat a világhírű amerikai cápakutatótól, Dr. Eugenie Clarktól ismerjük. Alapvetően nyugodt, békés természetű cápafaj. Általában magányos, időnként kisebb kongregációkba tömörülnek. Az emberre nézve csak akkor válhat veszélyessé, ha provokálják. Ettől a fajtól nem ismerünk halálos kimenetelű támadást. Ritkán előfordulnak harapásos sérülésekkel járó balesetek, amelynek áldozatai általában a folyótorkolatok sekély, zavaros vizeiben úszkáló emberek. Búvárok ellen elkövetett nem provokált támadásról nincsen adatunk.

 

Merülőhelyek

 

Bahama-szigetek

Grand Bahama Island, Pier, "Seafood Restaurant", szezon: egész évben

Walker's Cay, Shark Rodeo, Spiral Cavern, szezon: egész évben

 

Belize

Glover's Reef, Shark Point, szezon: egész évben

Lighthouse Reef, Blue Hole, Gladden Spit, szezon: egész évben

 

Truks and Caicos

French Cay, szezon: egész évben

 

 

Rókacápa

 

Hírek szerint az Elphinstone-nál újabban rókacápával találkoztak- most ezzel a fajjal ismerkedhetünk meg.

 

Eredete, rendszertani helyzete

 

Nakamura, a japán Császári Taihoku Egyetem professzora, csak 1935-ben azonosította a közönséges rókacápától (Alopias vulpinus) eltérő fajként a nyílt-tengeri rókacápát (Alopias pelagicus, Nakamura, 1935). Amikor 1788-ban Gmelin először írta le az A. vulpinust, egészen Nakamura precíz összehasonlító vizsgálatáig egységes taxonnak tekintették a két fajt. (A nyílt-tengeri rókacápát egyébként a magyar nevezéktanban rókácápának hívjuk, és az A. vulpinust közönséges rókacápának nevezzük. A nemzetség név, az Alopias görögül rókát jelent.) A rókacápa a heringcápa-alakúak rendjébe (Lamniformes) és azon belül a rókacápa-félék családjába (Alopidae) tartozik. A család egy nemzetségből (Alopias) és három fajból, az A. pelagicuson kívül a közönséges rókacápából (Alopias vulpinus) illetve a nagy szemű rókacápából (Alopias superciliosus) áll. A rókacápa-félék leszármazási kapcsolata a Lamniformes renden belül még nem pontosan tisztázott. Amíg például a közönséges rókacápa mindhárom óceánban megtalálható, és az egyetlen olyan nagytestű cápafaj, amely még a viszonylag szegényes élővilágú Fekete-tengerben is előfordul, addig az A. pelagicus jelentős populációi csak az indo-pacifikus térségből ismertek.

 

A rókacápa biológiája, anatómiai jellemzői

 

A rókacápa a nagytestű cápa fajok közé tartozik. A kifejlett hímek és nőstények testmérete -más lamnid fajoktól eltérőn-, közel azonos. Az előbbiek átlagos testhossza 260-330 centiméter, a nőstényeké pedig 270-360 centiméter közötti. Az eddig ismert legméretesebb egyed teljes testhossza elérte a 395 centimétert.

 

Az Alopidae családba tartozó fajok egyedi jellemzője az aránytalanul hosszú felső farokúszó lebeny, amely a rókacápánál meg is haladhatja a törzs hosszát. A törzs megnyúlt, torpedó formájú. A rosztrum rövid, és hegyes végű. Az aránylag nagy szemek közel fekszenek az orrhoz. A retina egységesen fekete színű. A szemek a többi lamnid fajhoz hasonlóan, nem rendelkeznek pislogóhártyával. Szorosan a szemek mögött találjuk az apró fecskendőnyílásokat. A kopoltyúrések kicsinyek, az utolsó kopoltyúív a mellúszó töve mögött található. A mellúszók hosszúak, és lekerekített végűek. (Az A. vulpinus mellúszója hegyes csúcsban végződik.) Az első hátúszó meredek szöget zár be a dorzális síkkal, hosszúkás, meredek háromszög formájú. A második hátúszó apró, lapított, és a farok alatti úszó felett található. A páros has alatti úszók nagyok, jól fejlettek. A faroknyél rövid, és szintén eltérően más heringcápa-féléktől, igen vastag. A farokúszó felső lebenye nagyon hosszú, és fokozatosan elvékonyodik. Az alsó lebeny viszonylag széles. A rókacápa faroknyelén nincsen kaudális él, és ez szintén a legtöbb lamnid fajtól eltérő anatómiai sajátosság. A szájnyílás keskeny. A symphisis típusú fogazat nagyon kicsi, a felső álkapocsban átlag 45, az alsóban pedig 37 fogat találunk. A foglemez széles és beöblösödő, a korona döntött, lapos, háromszög alakú, a rövidebb él tövében két egybenőtt mellékcsúccsal. A háti (dorzális) testtáj színe mélykék illetve sötét kékesszürke, a hasi (ventrális) rész fehér.

 

 

A rókacápa ál-elevenszülő, ún. ovoviviparus faj. A tojásokból az anyaállat testén belül kelnek ki az ivadékok. Bizonyított tény ennél a fajnál az uteruson belüli kannibalizmus: az elsőként kikelő ivadékok felfalják a még kevésbé fejlett embriókat tartalmazó tojásokat. Lin 1999-ben publikált és 167 vemhes nőstény vizsgálatán alapuló megfigyelése szerint, a már kikelt ivadékok között nem tapasztalható további kannibalizmus.

 

A hímek 6 és 9, a nőstények pedig 8 és 9 éves korukra válnak ivaréretté. Az újszülött ivadékok igen nagyméretűek, testhosszuk 90-140 centiméter közötti. Az ivadékok nagy mérete relatív védettséget biztosít az újszülöttek számára a kisebb ragadozókkal szemben. A nőstények általában csak kettő ivadékot ellenek, így a rókacápa az alacsony reprodukciós rátával rendelkező, és emiatt szaporodásbiológiailag a különösen sérülékeny cápafajok közé tartozik. A hímek átlagos életciklusa 20, a nőstényeké 29 év. A rókacápa sebes úszású, aktív, nyílt vízi ragadozó. Táplálékrendjét apró pelágikus rajhalak és lábasfejűek alkotják. Kisebb csoportokban, közösen vadásznak. Hosszú és erős farokúszójukkal felkorbácsolják a vizet, és a szétbomlasztott rajhalakat jól célzott farok csapásokkal kábítják el, majd ezt követően könnyedén összefogdossák a mozgásképtelenné vált zsákmányt. Epipelágikus faj, a kontinentális selfet borító, és a nyílt óceán felszíni vízrétegeiben honos. Megtalálható a partoktól távoli korallzátonyok és szigetek nyílt tengerrel határos parti vizeiben is. Legfeljebb 150 méteres mélységig hatol le. Ez a faj a röviduszonyú makóhoz (Isurus oxyrinchus) hasonlóan időnként akár öt méteres magasságig is kiveti magát a vízből. A kiugrások oka nem ismert, de legvalószínűbb, hogy így próbál az állat megszabadulni a bőrére tapadt parazitáktól.

 

A rókacápa igen hasonló a közönséges rókacápához, és emiatt gyakran össze is tévesztik a két fajt. A rókacápa és az Alopias vulpinus vizuális megkülönböztetése legegyszerűbben a mellúszók formája, és a színezet alapján lehetséges. A rókacápa mellúszói lekerekített végűek, az A. vulpinusé ezzel szemben hegyes csúcsban végződik. Amíg a rókacápa sötétkék dorzális színe fokozatosan megy át a ventrális testtáj világos fehér színébe, addig az A. vulpinus színváltása markáns, és a has felett több, éles szegélyű fehér folt észlelhető.

 

Elterjedtsége, etológiai jellemzői, veszélyességi fokozata

 

A rókacápa az indo-pacifikus térségben és a kelet csendes-óceáni, ún. pacifikus faunaprovincia trópusi, szubtrópusi vizeiben honos. Érdekes különlegesség, hogy jelenlétét sikerült már kimutatni a Földközi-tengerben is. Mivel az Atlanti-óceánban egyáltalán nem él ez az indo-pacifikus cápa, csak a Szuezi-csatornán keresztül vándorolhatott be a Földközi-tengerbe. (Megjegyzendő, hogy egy másik indo-pacifikus faj, a Vörös-tengerből jól ismert feketefoltos szirtcápa (Carcharhinus melanopterus) is betelepedett a kelet mediterrán vizekbe, ahol már egészen a dél-török partokig felhatolt.) A rókacápa megtalálható a Vörös-tengerben, északon az egyiptomi partvidékig, az Ádeni-öbölben, valamint az Indiai-óceán kelet-afrikai övezetében, egészen a dél-afrikai Kwazulu-Natal tartományig. Szintén honos az Arab-tengerben Omántól Indiáig. A nyugat csendes-óceáni vizekben dél-Kína, Tajvan, a Japánhoz tartozó Honshu sziget, továbbá észak-nyugat Ausztrália vizeiből is ismert. Viszonylag jelentős egyedszámú populációja található a Fülöp-szigetek keleti partvidékén. Az egyenlítői pacifikus területen megtaláljuk Új-Kaledóniában, a Mikronéz Államszövetséghez tartozó szigetek térségében és Tahitin, valamint Hawaiion. Legkeletibb elterjedtségének határa a Kaliforniai-öböl, valamint a Galapagosz-szigetek.

 

Etológiai jellemzőiről nem sokat tudunk, mivel igen nehéz a természetes körülmények között történő hosszasabb megfigyelése. Migráns és szociális fajnak tekintik, bár leggyakrabban magányosan észlelhető. A búvárokkal szemben tartózkodóan, óvatosan viselkedik, megközelítése nem egyszerű feladat. Az emberre nézve nem tartják veszélyesnek, de tisztában kell lennünk azzal, hogy ha provokálják és megriad, a farkával végzetes erejű ütést mérhet a magáról megfeledkezett búvárra.

 

Merülőhelyek

 

Egyiptom

Brothers-szigetek, szezon: május-szeptember

Daedalus-zátony, szezon: május-szeptember

Rocky-Island, szezon:május-szeptember

Elphinstone Reef, szezon:május-szeptember

 

Fülöp-szigetek

Zulu-tenger, Tubbatha National Marine Reef Park, szezon: március-június

Maricaban-szoros, Shark's Reef, Mainit Point, Cazador Point, Sepok Wall, Sombrero Island, szezon: november-június

Cebu, Pescador Island, szezon: november-április

Cebu, Malapascua Island, szezon: egész évben

 

Malajzia

Saban, Pulau Sipadan, szezon: február-május, szeptember-november

 

Ausztrália

Queensland, Far Northern Reefs: Raine Island, Shark City, szezon: szeptember-december

Qeensland, North Horn, Osprey Reef, szezon: egész évben (a monszun periódus általában a január és március közti időszak, június és augusztus között pedig szeles az idő)

 

 

Képek, szöveg:

Dr. Elter Tamás

PADI Instructor, az American Elasmobranch Society tagja,

MARINE LIFE SHARK PROJECT